Versek, idézetek az elmúlásról

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy.”
(Zsoltárok 23:4)

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe’ jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.

Megzenésített változata Gróf Georgina Zsófia tolmácsolásában. 

 
 
 

Kosztolányi Dezső – Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Túrmezei Erzsébet: Fájdalom méze

Álltunk a behantolt sír mellett…
szemünk könnyesen a keresztre nézett…
s a koszorúk és a csokrok virágárólys
méhek gyűjtötték szorgosan a mézet.

„Halálból élet” – döngicséltek halkan.
„Valami van a szenvedésbe rejtve.
Belül a mélyén mindig édes mézet
takargat minden fájdalomnak kelyhe.”

Kozma László: Te tartasz meg

Mert magamban megőriztelek,
Tartalak, mint virágzást a csend.
Szivárvánnyal gyöngyöz ablakot:
Tartalak, üveg a harmatot.
Akár fényt a tavasz-levelek
Amíg sárga barka-por pereg.
Mert a lelkem eggyé vált veled:
Te tartasz meg örök szeretet.

Dsida Jenő: Temetőben

Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő!-
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
 
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok –
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
 
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő,ez ő,ez ő!-Azután
minden újra csendes,
és álmodik a temető.
 
 

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és sugott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre versét szavalja Csernák János – Vers mindenkinek

Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik,
van Istentől készített hajlékunk,
nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.

                                                                                                   (2 Korithus 5:1)

 

„Míg élünk, Istennek élünk,
s ha meghalunk, Istennek halunk meg.
Tehát akár élünk, akár meghalunk,
az Úréi vagyunk.” (Róma 14:8)

Ady Endre: »Ádám, hol vagy?«

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.
 

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
 

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
 

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.
 

Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: DALIÁS NAGYAPÁM

Életem küszöbén egy aggastyán üdvözöl, kitárt karokkal, hahotázva az örömtől.

Homlokán kardvágás nyoma látszik. Csigásan-göndörödő ősz haját oldalt választja el. Szakálla-bajusza is ősz. Szeme tenger-kék. Úgy öltözködik, mint a régi „arszlánok”. Minekelőtte elmegy hazulról, a kertben zsebkése ollójával lemetsz egy virágot s gomblyukába tűzi.

Elefántcsont-fogantyús sétapálcát hord. Amint halad az utcán, sorra köszöngetnek neki s ő széles bókolattal köszönget vissza azzal az azóta pajtásivá kopott üdvözlettel, melynek akkor még érzik latin gyökere és hódoló jelentése: Servus humillimus.

Életkedv van benne és keménység is, melyből apámnak már valamivel kevesebb jutott, nekem még annyi sem.

Miután nyolcévi száműzetéséből – 1857-ben – hazatér alföldi városába, megnősül, két keze munkájával valami pénzt is szerez, telket vásárol, kertet ültet fenyvesekkel és hársakkal, fölépítteti családi házát, melynek utcai szárnyát ő maga lakja nagyanyámmal, udvari szárnyát a mi családunk. Ennek az udvari lakásnak egyik keskeny szobájában pillantottam meg a világot.

Élénk emlékeim vannak róla életem első tizenegy esztendejéből.

Rajongó, tréfás, pattogó. Indulatos, de nem szigorú, mint apám. Apámat jobban tisztelem. Tőle nem félek. Közelebb van hozzám. Egy aggastyán, aki az életből kifelé sétál, közelebb van a kisgyermekhez, aki az életbe indul, mint a felnőtt.

Át-átszököm lakásába, mely szintén otthon, de az otthon kötelessége nélkül, az otthon mennyországa. Itt bámulnak engem és szembe dícsérnek. Az ételek, italok más ízűek. Igazi ezüstkanalam áttüzesedik, mihelyt a forró teába mártom. Rumot is kapok, feketét is. A lámpa magasabb, fényköre sárgább és nyugalmasabb. Ezen a helyen a vendégség mámoros felelőtlensége fog el. Micsoda kitüntetés itt ebédelni, főkép aludni a széles kereveten s hallgatni, amint Petőfi Sándorról beszél, aki őrnagy volt Bem hadosztályában, ahol ő százados volt.

A fenyőpálinka, a dohányfüst, a pézsma illata nyilal végig szobáin. Ő a dívánon heverész s könyvet olvas, az „Irataim az emigrációból” újonnan érkezett kötetét. Nyáron szalmalegyezővel hűsíti fölhevült arcát. A lugasban tarokkozik barátjaival. Énekel csengő tenorhangján: „Pesten jártam iskolába„.

Egyszer a fiókjából kiemel egy hatlövetű angol forgópisztolyt, melyet a szabadságharcban használt. Egyszer a török basákról beszél, a piláfról és a csibukról. Egyszer azt hallom, hogy negyvenkét napig hányódott az óceánon, míg Várnából Amerikába jutott s Philadelphiában, Newyorkban, Bostonban azzal kereste kenyerét, hogy zsákokat cepelt, selyemre festett és énekelt. Meglepődöm, mikor a mi poros, elhagyatott fészkünkbe elvetődik egy hórihorgas, csupaszszájú úr s angolul társalog vele. Törökül is tud, németül és szerbül is. Egyáltalán mindent tud.

A szoba, ahol ő van, a világ maga, minden népével és tájával. Eleven meséskönyv ő. Eleven ismerettár is. Amíg nem tudok olvasni, ebből tanulok földrajzot, történelmet, irodalomtörténetet és nyelvészetet, természetrajzot, bölcseletet. Messze van-e Amerika? Hogy szól az ágyú? Mit jelent angolul alma, németül körte, törökül szilva, szerbül barack? Ki a világ legokosabb embere? Negyedféléves koromban tanít írni-olvasni. Először a nyomtatott nagy S-et tanulom meg, egy S-kifliről. A többi nyomtatott betűt piros és fehér cukorkákból kell kiraknom a szőnyegre. Jutalmul megehetem a kiflit is, a cukorkákat is, ezzel példázva, hogy az irodalom esetleg tápláló is lehet és édes is.

Papírcsónakokkal játszom tengeri ütközetet a mosdótáljában. Hogy káprázatom tökéletesebb legyen, a vizet – kérésemre – megfesti kékítővel, sőt egy kicsit meg is sózza. Hajót, utazást is játszom. Egy szekrényből, melynek fiókjai telistele vannak különféle színű gombolyaggal, zsineget, pamutot, cérnát húzok ki s szobáról-szobára haladva ezzel kötözöm össze a székeket, az asztalokat, úgy, hogy az egész lakás egy tengeri kikötő képét mutatja, az árbócok közt feszülő kötélzettel.

Az 1848-49. szabadságharc alatt a 27-ik honvédzászlóaljban harcolt, azok között, akik a székelyekkel együtt legutoljára rakták le a fegyvert. Résztvett a legutolsó mehádiai csatában is. Veress Sándor írja, hogy ekkor egy „röppentyű mellette két lépésre pukkant szét”. Kossuthtal együtt menekültek Törökországba, negyedfél ezren. Látom őt Viddinben, a fogolytáborban télvízidőn dideregni, vitorlavászon zubbonyában, 50 piaszter napi zsolddal a zsebében, faggyús juhhúst rágcsálni a kolerások között, fanyergen lovagolni, aztán Sumlában a fáklyásmenetben s hallom az idők messzeségében, amint a Szózat-ot éneklő honvédek fölött röpköd tenorhangja. 1851-ben Konstantinápolyban van, az ottani magyar egylet elnöke. De a menekülteket hiába védelmezi a Fényes Porta és a szultán, egy szervezett, osztrák bérenchad még ott is üldözi őket, rajtuk üt a magyar egyletben. Liverpoolba szállítják őket, onnan Amerikába.

Egy tavaszi napon, mikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézenfog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.

Az ő halála két évre rá következett be, egy nyáron. Hónapokig betegeskedik. Ezalatt a ház éjjel-nappal zeng a villamoscsengő zajától. Egy éjszaka a csengő szava elnémul. Reggel feketébe öltöztetnek, bevezetnek hozzá. Kiterítve fekszik az ágyon. Állát fehér kendővel kötötték föl, szemére két réz négykrajcárost tettek. Az első halott, akit látok. Nem rémülök meg. Az igazán nagy dolgok egyszerűek. Közelebb lépek ágyához. Olyan, mint életében, csak mozdulatlan és sokkal halványabb. Később döbbenek meg, amikor észreveszem, hogy az a viaszbábú, amelyik ott hever, merőben más, mint az, aki valaha élt.

Ő, aki megmutatta nekem az élet minden csodáját, most megmutatta a legnagyobbat is s ezzel mintegy befejezte gyermekkori nevelésem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .