Bóta Zsuzsa története számomra nem csupán egy festő története, hanem egy olyan emberé, aki kiváló példája annak, hogy soha nem késő újra elővenni azt, ami örömet ad, kibontakoztatni egy régi tehetséget, és megmutatni másoknak is, mi minden rejlik még bennünk.
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy „Ég és föld között” című kiállítását megnyithattam, először márciusban, Székesfehérváron, aztán júliusban Gárdonyban.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor Zsuzsa felkért az első alkalommal. Megöleltük egymást, és abban az ölelésben sok minden benne volt: öröm, meghatottság, hála, egymás támogatása és annak az öröme, hogy egy közös történet újabb fontos állomásához érkeztünk.
Sokat jelentett számomra ez a lehetőség, hogy olyan ember alkotói útjáról beszélhettem, aki a saját példájával mutatja meg, hogy az élet ebben a szakaszában is lehet új fejezetet nyitni.
Zsuzsa alkotói hitvallásában ez a mondat különösen megmaradt bennem:
„A teljes kikapcsolódás, a minden gondtól távol maradás számomra a festés.”
Talán mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valami annyira magával ragad bennünket, hogy megszűnik körülöttünk az idő. Amikor nem teljesíteni akarunk, nem megfelelni, nem „hasznosnak” lenni, hanem egyszerűen csak jelen vagyunk. Az alkotás ilyen tér. Zsuzsa számára a festés nem csupán képek létrehozása. Egyfajta elcsendesedés, feltöltődés és (ki)kapcsolódás.
Talán éppen ezért olyan fontos, mert egy olyan világban, ahol folyamatosan azt kérdezzük magunktól, mit kell még elvégeznünk, mit kell még teljesítenünk, különösen értékes az a tevékenység, amelyben egyszerűen örömünket leljük.
Hiszen egy alkotás nemcsak arról mesél, aki létrehozta. Arról is, aki nézi.
Ezért különösen szép számomra, hogy a kiállítás címe Ég és föld között.
Ég és föld között élünk mindannyian. A mindennapokban, a konkrét valóságban, miközben mindannyian hordozunk magunkban valami többre való vágyat: szépségre, kapcsolódásra, alkotásra, értelemre.
Zsuzsa képei mintha éppen ezt a két világot kapcsolnák össze.
„A festéstől hosszú időre eltávolodtam.”
Milyen őszinte mondat! Aztán nyolc évvel ezelőtt újra ecset került a kezébe. Milyen fontos üzenet hordoz… mert azt mutatja, hogy egy megszakadt út is folytatható.
Lehet, hogy valamit évekre félreteszünk. Lehet, hogy a család, a munka, egy konfliktus, a mindennapi kötelezettségek miatt nem jut idő arra, ami igazán örömet okoz. Lehet, hogy egyszerűen azt gondoljuk: „Ehhez már késő van.”
Pedig talán nem késő.
Lehet, hogy éppen most érkezett el az ideje. Soha nincs késő kibontakozni, kiteljesedni.
Az Életvidám Időskor szemléletében különösen fontos számomra, hogy az időskorra ne úgy tekintsünk, mint egy olyan életszakaszra, amelyben már csak visszafelé nézhetünk.
Természetesen fontos a múlt. Fontosak az emlékek, az élettörténet, mindaz, amit az ember az évtizedek során megtapasztalt, de az időskor nemcsak a múlt összegzése.
Lehet benne jelen, jövő, kíváncsiság, újrakezdés, alkotás és kiteljesedés is.
Mivel már 13 éve 65 év felettiekkel dolgozom, újra és újra azt tapasztalom, hogy mennyi minden van még bennük.
Ötletek. Tehetség. Kíváncsiság. Humor. Alkotókedv és olyan élettapasztalat, amelyet a fiatalabb generációk számára is érdemes továbbadni.
Zsuzsa története számomra ennek gyönyörű példája.
Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében az időskor is egy fejlődési szakasz, amelynek az egyik fontos felvetése az integritás és a kétségbeesés közötti feszültség.
Az életút későbbi szakaszában természetes módon megjelenhet az összegzés igénye:
- Mit kezdtem az életemmel?
Mi volt értékes?
Mit hagyok magam után?
Mi adott értelmet?
Az életintegritás azonban nem azt jelenti, hogy minden tökéletesen alakult. Nem azt jelenti, hogy nincsenek veszteségek, hibák vagy lezáratlan történetek. Sokkal inkább azt, hogy az ember képes egész történetként tekinteni az életére, elfogadni annak örömeit és nehézségeit, és megtalálni benne azt, ami számára értékes és jelentésteli.
Talán éppen ezért olyan fontos az alkotás. Kőváry Zoltán pszichológus „homo creativus” fogalma különösen közel áll hozzám: a kreativitás nem valamiféle kiváltság, amely csak a művészeknek adatik meg. Az alkotás az önmagunkhoz és a világhoz való kapcsolódás egyik lehetősége és talán éppen ezért nincs olyan életkor, amikor „már késő” lenne alkotni.
Mert amikor valaki alkot, nemcsak tárgyat hoz létre, hanem nyomot hagy.
Megmutat valamit abból, amit lát, érez és fontosnak tart.
Zsuzsa festményei ezért túlmutatnak önmagukon. Egyben azt is üzenik: van még mit adnunk.
Az önmegvalósítás nem életkorhoz kötött.
Abraham Maslow szükséglethierarchiájának csúcsán az önmegvalósítás áll.
Az önmegvalósítást azonban nem kell valami elérhetetlen, misztikus állapotként elképzelnünk.
Lehet egészen hétköznapi is. Amikor valaki megtalálja azt a tevékenységet, amelyben önmaga lehet, amikor örömét leli valamiben.
Zsuzsa története számomra éppen erről szól, nem pusztán arról, hogy nyolc évvel ezelőtt „időskorban el kezdett festeni”, hanem arról, hogy engedett egy régi vagy újra megszülető belső hívásnak.
Amikor újra teret kap, nemcsak annak ad örömet, aki kibontakoztatja, hanem azoknak is, akik részesülhetnek belőle.
Zsuzsa most már nemcsak saját magának fest. A képei másokat is megszólítanak.
A családját.
A barátait.
A kortársait.
Az unokáit.
Példa mindannyiunk számára.
Talán ez az egyik legszebb része ennek a történetnek.
Egy nagymama, aki alkot.
Aki új technikákat tanul.
Aki új dolgokat próbál ki.
Aki megmutatja a munkáját.
Aki kiállítást szervez.
Aki nem mondja azt, hogy „az én időm már lejárt”.
Ég és föld között, számomra már nemcsak egy kiállítás címét jelenti, hanem egy élethelyzetet is.
A földön állunk, a mindennapokban élünk, feladatokkal, örömökkel, veszteségekkel, kapcsolatokkal, de közben mindig van lehetőségünk fölfelé tekinteni, új célokat keresni, új dolgokat kipróbálni és megtalálni azt, ami számunkra értelmet ad.
Azt hiszem, ennél is többet kaptam: egy újabb bizonyítékot arra, hogy az élet későbbi szakaszaiban sem kell lemondanunk a kibontakozásról.
Köszönöm, kedves Zsuzsa, hogy megmutatod egy ecsetet újra kézbe lehet venni. Egy régi álmot újra lehet éleszteni.
Egy új fejezetet el lehet kezdeni és, amit bennünk talentumként, kíváncsiságként, kreativitásként vagy egyszerűen csak örömként kaptunk, azt érdemes megosztani másokkal, mert talán éppen ettől válik teljessé az élet, amikor nemcsak megéljük, amit kaptunk, hanem tovább is adjuk.
Szívből gratulálok ehhez az alkotói úthoz, amely még mindig tart.
Mert az élet nem attól teljes, hogy egyszer elkészültünk vele, hanem attól is, hogy mindig marad benne valami, amit még létrehozhatunk.
