Meseutazók

 

Közel egy éve jártam a Klausz Gábor Könyvtárban, a Meseutazók könyvbemutatóján, ahol különleges élmény részese lehettem. Láttam a nagyobbik lányom kíváncsi figyelmét, hallottam a szülők felszabadult nevetését a felolvasott történetek alatt, és amikor megismertem a mesék mögötti utat, egyértelművé vált számomra, hogy Békésy Pál példát mutat önmegvalósítás terén. Egy könyv mindig túlmutat önmagán: hidat épít generációk között, közösséget teremt, történetei a szívekhez és az elmékhez is eljutnak.

Most egy rövid interjú segítségével közelebbről is megismerhetjük a Meseutazók íróját, Békésy Pált, és azt a szemléletet, amely a történetek mögött él: a kapcsolódás, a közös élmények és a mesék összekötő ereje minden korosztály számára.

– Mikor érezte először, hogy történeteket szeretne mesélni?
Békésy Pál: Ez nagyon régi időkre nyúlik vissza. Gimnázium után írtam egy mesét, és azon gondolkodtam, hogy valami frappáns címet kellene adnom neki. Bevittem a Nők Lapjába, ami akkoriban másfél milliós példányszámban jelent meg. Húzta a száját a szerkesztő, ismeretlen szerző voltam, nagyon fiatal. Amikor kifele menet már a kilincsen volt a kezem, még rákérdezett, mi a címe. A Mokány kökény feleltem. Tetszett neki a címe, megjelentette. Az érdekessége az, hogy én akkor voltam az Athenaeum nyomdában kéziszedő tanuló, áthívtak: gyere gyorsan, a te mesédet tördelik éppen. Az orrom előtt alakította ki az oldalt a mettőr. Ezt nem lehet elfelejteni. Utána még több mesém is közlésre került ott, meg a Családi lapban, sci-fi novellám a Véga magazinban. Amikor felvettek a Könnyűipari Műszaki Főiskolára, évtizedekig a nyomdaipar felé fordultam, csak nyugdíjas koromban kezdtem megint mesélni.

– Volt gyerekkorában olyan mese vagy könyv, amely különösen nagy hatással volt Önre?
Békésy Pál: Nem emlékszem ilyenre, amikor kicsit nagyobb lettem, Erich Kastner Május 35. c. könyve, később a Tüskevár. Az megmaradt bennem, hogy nem nevettem a meséken, a klasszikus mesék, mint Grimm meséi nekem komorak voltak.

– Hogyan született meg a Meseutazók ötlete?
Békésy Pál: A Facebookot lapozgatva megjelent egy hirdetés: a Meskete közösség meseíró pályázatot hirdet. Elővettem az első megjelent mesémet, hogy megmérettetem a mai kor közönségével, de elolvasva nem tetszett. Nem is nyert. Ahogy mások írásait olvastam, végig az volt a fejemben, hogy én nem ilyen meséket képzelek el. Akkor megírtam a magam szórakoztatására Az óriás c. mesét. Véletlenül nem a Meskete oldalára töltöttem fel, hanem a Facebookra, és nagyon sokan dicsérték. A Mesketére felrakva egy ismeretlen rajzolt hozzá illusztrációt. Nagyon örültem ennek. Annyira, hogy megkerestem, és megkértem, rajzoljon a jövőben megírandó meséimhez is majd. Megírtam a másodikat, aztán a harmadikat. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy legyen egy olyan mesekönyv, amit a gyerekek mellett a szülőknek is szánok. Aztán keretet is adtam neki, s mivel nyomdász vagyok, megterveztem a nyomtatott könyv kinézetét is.

– Van olyan karakter, aki különösen közel áll Önhöz?
Békésy Pál: Van benne egy mese, Az aranyszínű kiskutya, amikor ennek az ötlete megjelent a fejemben, majd leírtam, hangosan felnevettem közben. Szóval ez a figura különösen kedves nekem.

– Nekünk is ez a kedvenc mesénk, Az aranyszínű kiskutya. Mire a legbüszkébb az eddigi (alkotói) útján?
Békésy Pál: Van a kerettörténetben egy rész ahol azt kéri a nagypapa, számoljanak tíztől visszafelé együtt. Ez egy interaktív rész, azt feltételezi, hogy a szülők meseolvasás közben a gyerekekkel együtt számolnak. Amikor nemrég egy általános iskola tornatermében kétszázötven gyerek előtt meséltem, és kértem, hogy akkor számoljunk együtt, az a kétszázötven gyerek egyszerre, ordítva számolt velem. Olyan hangos volt, a fülem alig bírta. Azt hiszem, erre.

– Hogyan lehet megőrizni a kíváncsiságot és játékosságot az évek múlásával?
Békésy Pál: Az ember mindig gyerek marad, csak sokan erre a gyerekre ráraknak annyi minden megfelelést, emléket, félelmet, hazugságot, hogy ez a gyerekkori énünk eltűnik, és már elő sem tudjuk bányászni. Amennyiben képesek vagyunk megmaradni belül gyereknek, ha elő tudjuk hozni a csibész kis apró énünket, akkor minden rendben van. Ne engedjük, hogy felnőjünk teljesen.

– Hogyan lehet ma, a digitális világban életben tartani a gyermeki képzeletet?
Békésy Pál: Most dolgozom egy könyvön, ami kicsit erről is szól. Nem akarok spoilerezni.

– Mit jelent Önnek az, hogy a mesék hidat építenek generációk között?
Békésy Pál: A híd nemcsak lehetőség a két part közötti átkelésre, hanem arra is ösztönöz, hogy keljünk át rajta. A mesék vidámságot, és olyan történeteket mondanak el, amire mindig is vágyott mindenki. Ki nem szeretett volna mesés királyságban uralkodó lenni, elnyerni a szépséges királylány kezét, legyőzni a sárkányt. Mindig bízunk abban, hogy egyszer mi is egy mese szereplői leszünk, ezért is szereti minden korosztály ezt a műfajt. Ezért nézünk rajzfilmeket, a Macskafogóból szinte mindenki idézni tud. Szükségünk van a mesékre.

– Hogyan tud egy történet közös élménnyé válni nagyszülő és unoka között?
Békésy Pál: Úgy is, ahogy a Meseutazókat felépítettem, de minden mesénél az a lényeg, hogy a nagyszülő ne csak a történetet mesélje el, hanem magyarázzon is hozzá. Így tágul ki a történet, és sokszor a nagymama, vagy nagypapa a saját élményeit is bele tudja szőni a mesébe.

– Mit érzett, amikor megszületett az angol nyelvű Meseutazók, a Tale Travellers?
Békésy Pál: Azt beszéltem meg a fordítóval, hogy ne csak lefordítsa angolra, hanem az angol nyelvterületre lokalizálja is. A magyar változatban kizárólag magyaros ételeket esznek, az angolban az ételek olyanok, amiket az ottani gyerekek fogyasztanak. A humoros részeket is angol szófordulatokkal helyettesítette. Belekerült még a Terminator ismert mondata is: I’ll be back. Úgy éreztem, amikor kézbe vettem, hogy ez megállja a helyét egy angol családban.

– Min dolgozik most, van-e új utazás készülőben?
Békésy Pál: Karácsonyra megírtam a Meseutazók téli változatot. Számítva arra, hogy a nyári könyvet olvasó gyerekek már nagyobbak lettek közben, 6+ korosztálynak szántam. Kicsit hosszabb mesék vannak benne, de a szerkezete azonos a Meseutazókéval. Ez majd egyszer megjelenik, még nem tudom, mikor. Most egy ifjúsági kalandregényen dolgozom, lassan a végére érek. Idősebb korosztálynak tervezem, 10-12 éves gyerekeknek. Amint az első változattal elkészülök, bétaolvasásra küldöm néhány fiatalnak, és szülőnek.

– Mi az, ami ma is képes megnevettetni Önt?
Békésy Pál: Amikor buszon utazom, vagy valahol vásárolok, és egy kisgyerek mókásan viselkedik, akkor is, ha a szülő éppen zavarban van, mert nem fogad szót, én ránevetek a kicsire. Olyan is előfordul, hogy kis gyereknek integetek, ő visszaint, közben elfordulok, mintha nem venném észre, és a végén már nevet. Szóval a gyerekek azok, akik képesek erre. Jó, persze a kabaré, vagy egy jó könyv is képes mosolyt csalni az ember arcára.

Ezúton is köszönöm a beszélgetést Békésy Pálnak, és szívből kívánok még sok-sok gyereknevetést a mesékhez!
Ahogyan ő fogalmaz:
„Ha egy gyerek nevet a mesémen, az a legnagyobb elismerés, amit egy magamfajta meseíró kaphat.”

További információ: meseutazok.hu | Tale Travellers az Amazonon

A könyv mint örök érték — közös felelősségünk

Meggyőződésem, hogy rajtunk, szülőkön és nagyszülőkön nagyon sok múlik abban, hogy a könyv valódi értékként megmaradjon a következő generációk számára. A gyerekeknek szükségük van a mesére: arra a figyelemre, közelségre és nyugalomra, amit semmilyen képernyő nem tud pótolni.

A mai, ingerekkel teli világban a lelassulás és a fókuszálás lassan különleges képességgé válik. Az olvasás ezt a képességet erősíti: elmélyít, megnyugtat, gondolkodásra tanít, és belső világot épít.

Mit tehetünk ezért a mindennapokban?

• Legyünk példák: olvassunk mi is könyveket, mert a gyerekek a mintáinkból tanulnak.

• Meséljünk élő szóval: olvassunk fel, beszélgessünk a történetekről, osszuk meg a saját emlékeinket is.

• Válasszuk a könyvet ajándékba: névnapra, születésnapra, ünnepekre — értéket adunk vele.

• Keressük a könyves élményeket: látogassunk könyvtárba, könyvbemutatókra, irodalmi programokra.

• Támogassuk a magyar szerzőket: mert a történeteik a mi világunkról, a mi nyelvünkön szólnak.

A történetek összekötnek bennünket — múltat a jelennel, nagyszülőt az unokával. Tegyünk együtt azért, hogy a mese és a könyv ne csak emlék legyen, hanem élő hagyomány.