Róna Katalin: Öreg szívem
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?
Istenem még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
két szép gyermek, kiknek életet adtam.
S, most végre már nagymama is lettem,
kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?
Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?
Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,
amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem,
nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám,
ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.
Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,
elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!
Kalkuttai Teréz anya: Az ÉLET himnusza
Az ÉLET egyetlen esély – vedd komolyan,
Az ÉLET szépség – csodáld meg,
Az ÉLET boldogság – ízleld meg,
Az ÉLET álom – tedd valósággá,
Az ÉLET kihívás – fogadd el,
Az ÉLET kötelesség – teljesítsd,
Az ÉLET játék – játszd,
Az ÉLET érték – vigyázz rá,
Az ÉLET vagyon – használd fel,
Az ÉLET szeretet – add át magad,
Az ÉLET titok – fejtsd meg,
Az ÉLET ígéret – teljesítsd,
Az ÉLET szomorúság – győzd le,
Az ÉLET dal – énekeld,
Az ÉLET küzdelem – harcold meg,
Az ÉLET kaland – vállald,
Az ÉLET jutalom – érdemeld ki,
Az ÉLET élet – éljed!
Idősek imája
Te adj erőt, hogy bízni tudjak
Ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltűrjenek,
Hogy hibáimmal is szeressenek.
Túrmezei Erzsébet: Boldog út
Eljön az ősz, meghal az ének.
Elnémul a fülemilének
zengő szava és minden hallgat.
Dérré dermed hamar a harmat.
Falevelek aranyló ezre
zizegve hull az ösvényedre.
Szívedben halk melódiákkal
mégy a százszínű őszön által.
Virág hervad el utad mellett,
halkan érint hideg lehelet,
de a te lelked nem remeg meg
érintésén fagyos szeleknek.
Hullhat a lomb, halhat az ének
tűntével a nyár melegének.
A szél süvölt, a tél havaz bár,
terád tavasz, tavasz, tavasz vár.
S lelkeden át már fénye rezdül,
amint mégy az őszön keresztül.
A köd mindjobban szerteszéled.
Ó, boldog út! Ó, örök élet!
A kínai vízhordó története – tanmese
Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap – a vízhordó már csak másfél edény vízzel ért vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon nőnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Szakály Éva: Alkudozás
Uram, ma lettem nyolcvanéves,
túl gyorsan múltak el az évek.
Még oly sokat szeretnénk tenni,
úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.
A pár kis tervem, mi még lenne
ha tán több időt igényelne,
s egy év nem lenne elegendő,
add, hogy legyek nyolcvankettő.
Jó lenne még sokat utazni,
újabb helyeket meglátogatni,
halálom perce még tán várhat,
megérhetném a nyolcvanhármat?
Uram, Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások.
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy.
És ahogy a technika halad,
Sok újat lát, ki élve marad.
Még oly sok minden ideköthet,
Úgy örülnék a nyolcvanötnek!
Az emberiség oly sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem oly sok az a nyolcvanhat!
Tudom Uram, hogy sokat kértem,
Hisz oly szép lehet fenn az égben.
S én mégis arról tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.
Elfáradok a hosszú úton,
El is kések majd sokszor, tudom
Tudasd velem, ha meggondoltad
Betöltöm-e a nyolcvannyolcat?
Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam,
Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.
Már igazán csak egyet kérek,
Uram, ne vedd szemtelenségnek,
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.
És hogyha ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis egyremegy,
Könnyen lehetnék kilencvenegy.
Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérdezhetek,
Tudom ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.
Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.
Addigra már reszket a kezem,
De ha helyén lesz még az eszem,
A magas kortól, és nem félek,
Megadod a kilencvennégyet?
A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom,
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.
Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat,
Ezt talán én is megvárhatom,
Segíts át a kilencvenhaton.
Ha még hirtelen meg nem halok
Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
Elég lesz tán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig?
Hála neked, nagy a családunk,
Még pár dédunokát is várunk,
Láthatnám őket? . – ugye ezt mondtad,
Ha megadod a kilencvennyolcat.
Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
Megköszönöm a sok esztendőt.
És még kérem, – tán el sem hiszed,
A kilencvenkilencediket.
Még egy év és akkor valóban,
A népek azt mondhatják rólam,
Ez aztán igen szép kort élt meg,
Hisz tegnapelőtt volt százéves!
Uram az életet te adod,
Úgy veszed el amint akarod.
Nem is zavarlak többet Téged,
ne vedd komolyan, amit kérek,
Csak beszélgetni akartam véled.
Köszönet az Úrnak – II. János Pál pápa imádsága
Uram, köszönöm Neked az ajándékba kapott éveket és évtizedeket. Köszönöm az életem minden eredményét, amivel megörvendeztettél és minden kudarcát, amivel a korlátaimra figyelmeztettél. Köszönöm a családtagjaimat, akik elviselnek, akik mellettem állnak és szeretnek. Uram, kérlek, bocsásd meg, amit rosszul tettem, és amit elmulasztottam. Köszönöm, hogy Te nem mégy nyugdíjba, hanem ma is mindent megteszel az üdvösségemért.
Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észrevegyem: több okom van a hálára, mint a panaszra. Ments meg az irigységtől, elégedetlenségtől, nyugtalanságtól, a mindent-tudás látszatától és a mindent-jobban-tudás hazugságától, a gyanútól, hogy valaki mindig bántani akar. Ments meg a közönytől, a házsártos, barátságtalan viselkedéstől, az örökös zsörtölődéstől, a rút önzéstől, a mindent elborító keserűségtől és a hiábavalóság nyomasztó érzésétől.
Uram, adj erőt, hogy békésen hordjam az öregkor terheit, humorral fogadjam a feledékenységem jeleit, erőtlenségemet, érzékszerveim tompulását, testi-szellemi erőm hanyatlását.
Uram, adj bölcs szívet, hogy meg ne feledkezzem a végről itt, és a kezdetről odaát. Kérlek, adj kedvet a munkához, amit még elvégezhetek. Tégy hasznossá, hogy ne érezzem csak tehernek magamat és adj alázatot, hogy belássam, hogy egyre inkább másokra szorulok. Adj kedvet az imádsághoz, a Veled való beszélgetéshez. Adj világosságot, hogy jól lássam magam, és jól lássak másokat is. Adj jó kedvet és nyitottságot, hogy még mindig tudjak befogadni és adj szeretetet, hogy ne csak panaszkodjak mások hidegsége miatt, hanem árasszam a szereteted melegét.
Uram, maradj az, aki mindig is voltál: a megbocsátó Édesatyám. Ez indítson arra, hogy én is tudjak megbocsátani. Ne engedd, hogy valaha is fáradt legyek a köszönet-mondáshoz. Ne engedd, hogy valaha is abbahagyjam a dicséretedet. Tartsd meg és növeld a hitemet.
Szólj Uram, még hallja a Te szolgád!
Miniska Zsejke: Az örök fiatalság
Az idő…az idő csodákat művel,
Sebeket gyógyít, bánatot küld el,
Új hónapot, évet, évszakot hoz,
Szomorúságot vagy örömet okoz.
Az idő múlik, de kit zavar?
Miért ne múlhatna, ha akar?
Hisz mindig ragyog majd napsugár,
S Időtől függetlenül énekel a kismadár.
Múljon az idő, engem nem zavar,
Múljon csak, múljon, ha akar.
Az idő, mint egy drágakő,
Mint a boldogság, csak eljő.
Egyformán szép minden kor,
Mert mind az életről szól,
Mindegy, hogy idős vagy fiatal,
Csendes, vagy erős a zivatar.
Hisz a fiatalság el nem múlhat,
Ez egy örök igazság, mit mindenki tudhat.
A fiatalság minden embernek megmarad lélekben,
Csak több tapasztalata lesz az életben.
A lelki fiatalság nem a gyerekeké,
Hanem csak a jó embereké,
Hiába idős a boldog ember,
Ha rendelkezik ugyanannyi életkedvvel.
Átéltek már sokféle rendszert, rengeteget,
Megismerték a különböző ,,embereket”.
Az idő csodálatos, az idő tapasztalat,
De lelkében az ember mindig fiatal marad.
Oly csodás mikor új életet adhat,
Mikor egy kis unokát kaphat,
Mindezt az idő teszi lehetővé,
De nem tehető mindenért felelőssé.
Példaképül szolgálni az előző nemzedéknek,
Olyan embernek lenni, kire felnéznek,
Utat, célt, jövőt mutatni a gyerekeknek,
Komoly feladat ez az idős embereknek.
S hogy mekkora boldogság, idősnek lenni,
Célokat az életben megvalósítani,
Nem kell más, egy kis idő csak
Megmutatni az utat a fiataloknak.
Szász Anna-Mária: Lehet
Fiatalon is lehet reménytelenné válni,
félve, mindent, sötéten látni,
Isten nélkül roskadozva járni,
bűnöktől betegen, halálra várni.
Öregen is lehet egyre szebbet remélni,
imádkozva szolgálni és szeretni,
bátran Istenben bízni, derűsen látni,
szentségben örök életre várni.
Mécs László: Áldottak az öregek barátai
Áldott, aki megértéssel kísér
és fogja reszkető kezünket,
Áldott, aki tudja, hogy hallásunk
nehezen kapja el már a szót,
Áldott, aki nem csodálkozik,
hogy sok mindent nem látunk
és lassan jár nálunk az ész,
Áldott, aki nem veszi észre,
hogy ma megint kiömlött
a kávé az asztalon,
Áldott, aki mosolyogva áll meg,
hogy elbeszélgessen velünk,
Áldott, aki nem árulja el,
hogy ma kétszer hallotta
tőlünk ezt a történetet,
Áldott, aki fel tudja idézni
velünk a tegnap emlékeit,
Áldott, akitől megtudjuk,
hogy nekünk is jut még
tisztelet, szeretet, hogy nem
vagyunk azért még mi se egyedül,
Áldott, aki segíti vinni öregségünk
keresztjét, amely nékünk is oly nehéz,
Áldott, aki szerető leleményességgel
segíti ingadozó lépteinket
a hazafelé vezető úton.
Túrmezei Erzsébet: Nem ejt hibát
Ha különösnek,
rejtelmesnek látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül a nap,
mely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetnek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát…
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erõ, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem látsz
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldhatatlan
kérdések betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Õ nem ejt hibát sohasem.
Azért csend szívem! Engedd
múlni a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Õ mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
Várnai Zseni: Szolgálj szívem
Csak kis kitartás! – biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört…
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, – kip-kop… pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop… tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog…
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom…
Most meg-megállok s felfohászkodom:
– Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj…
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan…
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!
Túrmezei Erzsébet: Találkoztál velük?
Kiégett szívvel és unottan,
reményvesztetten, kifosztottan,
mintha nem várna rájuk holnap,
kisemmizetten vándorolnak…
fölöttük szürke, fénytelen egek…
Fiatalon is milyen öregek!
S lángoló szívvel, égő hittel,
mint aki semmit nem veszít el
kincseiből, ha évek telnek,
boldog holnapról énekelnek…
át próbákon és szenvedéseken,
át meredek, rögös ösvényeken,
mégis, mint akiket győzelmes szárnyak
hordoznak, mint akiket hazavárnak…
hiszen előremutat minden óra
Krisztusukkal a szent találkozóra…
Mégis – hiszen szívükben ifjúság van! –
Helytállva igaz hűséggel a mában,
erőfogytán is lankadatlan
szeretetben és szolgálatban…
ajkukon el nem némuló dalok…
Öregen is milyen fiatalok!
Jolie Taylor : Simogasd amíg lehet
Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket
Hisz ők neveltek fel téged
Oly sokat fáradoztak érted
Ne engedd el két kezét
Simogasd meg őszülő fejét
Hisz Te voltál neki a mindenség
Húzd magadhoz megfáradt kezét
Most szeresd amíg lehet,
ma még megteheted
Tőlük kaptad az életet
Ott volt veled, míg lehetett
Keblére szorította kócos fejedet
Mindentől óvott, védelmezett
Tiéd volt szívében a dobbanás
Mosoly voltál az ajakán
Ha ráborulnak a hideg éjszakák
Soha meg ne bántsd
Szívedben ő legyen a dobbanás
Hisz te érted sírt, oly sok éjszakán
Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket
Ha tudatuk nem a régi már
Te akkor is szeretettel tápláld
Öregedő ráncos kezek
Remegve keresik a szeretetet
Türelemmel kísérd sorsukat,
mert egyszer az életük kettészakad
Akkor már nem tudsz hazamenni
Szülői háznál nem vár már senki
Hiába mondod, hogy szerettelek
Síron túl, már nem hallják meg
Hát most szeresd, amíg él
Öleld magadhoz megfáradt testét
Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket.
Sík Sándor: A legszebb művészet
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni. Pihenni ott, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol. Nem lenni bús, reményvesztett, Kezed letenni ölbe S járni amellett szép vidáman, Ez csak a végső simítás Kezed imára kulcsolod — |
Beszélgetés a Nagymamával
Elena Barnabé