„Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy.”
(Zsoltárok 23:4)
Reményik Sándor: Halottak napja
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe’ jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.
Megzenésített változata Gróf Georgina Zsófia tolmácsolásában.
Kosztolányi Dezső – Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Túrmezei Erzsébet: Fájdalom méze
Álltunk a behantolt sír mellett…
szemünk könnyesen a keresztre nézett…
s a koszorúk és a csokrok virágárólys
méhek gyűjtötték szorgosan a mézet.
„Halálból élet” – döngicséltek halkan.
„Valami van a szenvedésbe rejtve.
Belül a mélyén mindig édes mézet
takargat minden fájdalomnak kelyhe.”
Kozma László: Te tartasz meg
Mert magamban megőriztelek,
Tartalak, mint virágzást a csend.
Szivárvánnyal gyöngyöz ablakot:
Tartalak, üveg a harmatot.
Akár fényt a tavasz-levelek
Amíg sárga barka-por pereg.
Mert a lelkem eggyé vált veled:
Te tartasz meg örök szeretet.
Dsida Jenő: Temetőben
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő!-
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok –
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő,ez ő,ez ő!-Azután
minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Ady Endre: Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és sugott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Ady Endre versét szavalja Csernák János – Vers mindenkinek
Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik,
van Istentől készített hajlékunk,
nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.
(2 Korithus 5:1)
„Míg élünk, Istennek élünk,
s ha meghalunk, Istennek halunk meg.
Tehát akár élünk, akár meghalunk,
az Úréi vagyunk.” (Róma 14:8)
Ady Endre: »Ádám, hol vagy?«
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.
Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.
Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.