Jókai Anna:
Ima – virágvasárnap alkonyán
Túrmezei Erzsébet: Virágvasárnap
A nagy Király jön, hozsánna, hozsánna!
Zeng a kiáltás előtte, utána;
Zöld ágakat szeldelnek útjára,
Békességet hoz népe javára.
Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’,
Általa léptünk az Isten kedvébe;
Békesség ott fenn a mennyországban,
Áldott az Isten a magasságban!
Ó, lelki ország, Istennek országa,
Mily édes ebben Jézus királysága!
Szelíd, szegény ez és alázatos,
De nagyhatalmú és csodálatos.
Igaz ez és a bűntől szabadító,
Poklot és halált egyaránt hódító.
Vasvesszővel bírja ellenségét,
De szelíden őrzi örökségét.
Ó, áldott Jézus, ki bírsz a világgal,
Jöjj mihozzánk is alázatossággal,
Tégy tulajdon népeddé bennünket,
Vezéreld jóra egész életünket!
Áldott Királyunk, lelkünk nagy Királya,
Jöttödet néped ma is várva várja.
Jöjj hát hozzánk is nagy hatalommal,
Terjeszd országod diadalommal!
A nagy Király jön, hozsánna, hozsánna!
Zengjük, kiáltsuk előtte, utána;
Hintsük be útját mi is zöld ággal,
És ünnepeljünk szent buzgósággal!
Dicsőség legyen az Isten Fiának,
Áldás, békesség az égi királynak,
Hogy vele mi is, kiket megváltott,
Bírhassuk egykor a mennyországot.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Túrmezei Erzsébet: Nagyszombat reggel
Nagypéntek este az ég feketére
vált, s hullt a könnye , mint a zápor.
Mosta a kormot, szennyet, port a fákról,
mint szívünkről a vétket Krisztus vére.
Ma reggelre már kicsi ablakok
nyíltak rajta, egyre több kéklő ablak.
Sugarak törtek át, és simogattak
rügyet , bimbót és új akaratot.
Minden azt hirdeti: húsvét lesz holnap.
A madarak új himnuszt gyakorolnak,
és a világ könnyben tisztulva várja,
hogy legyen átoknak , halálnak vége,
hogy felragyogjon Krisztus dicsősége,
felzendüljön húsvét hallelujája.
Füle Lajos: FELTÁMADOTT!
tavaszi kedvvel
zeng a berekben:
Feltámadott!
Egei kéklik,
szelei végig –
zúgják az erdőn:
Feltámadott!
Dongói dongják,
méhei zsongják,
kórusban mondják:
Feltámadott!
Lepkéi írják,
bimbói nyílják,
fűből virítják:
Feltámadott!
Égi madárkák
dalolva szántják
az új barázdát:
Feltámadott!
Tavasz van íme,
hatalmas ige
zuhog a szívre;
Feltámadott!
Reviczky Gyula: Húsvét
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök lészen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen
Túrmezei Erzsébet: Húsvét után
HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt… kihamvadott remények.
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés az éjszakába.
De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után… futni a hírrel frissen!
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után… új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után… erő, diadal, élet!
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.
Juhász Gyula: Húsvétra
Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Győri József: Húsvéti locsolóvers
Feltámadás ünnepén
Örömhírrel járok én:
Olyan, mint a mi Megváltónk,
Nem járt még a Fold színén.
Nagy kő fedte bár a sírt,
Asszonycsapat csendben sírt:
Megnyílt sírból égi angyal
Zengte szét a drága hírt:
Ne féljetek, higgyetek!
Örvendezzen szívetek!
Isten Fia feltámadott,
Győzött sír és gyász felett.
Hálás szívvel áldom Őt,
Ő készíti a jövőt.
Ő az élet, Ő a béke,
Fáradt szívek menedéke.
Ha eljön, és feltámadunk,
Mindörökké áldjuk Őt.
Túrmezei Erzsébet: Húsvét hajnalán
Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé … Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy … úgy mint régen.
Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.
Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!
Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.
Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.
Kárász Izabella: Holnapután ünnep lesz
Ma nagypéntek van, de holnapután
ünnepi harang kong a réteken.
Ó, e hangot én valahonnan már
régről, jól ismerem.
Holnapután ünneplő sokaság
ünnepet ül fönt, a Sion-hegyen,
holnapután ó, ünnepet ülünk,
ünnep lesz, Istenem!
Csak én maradok lenn, mert hiába,
gyümölcstelenül állok. Senkinek
nem lett köröttem szent feltámadása,
üresek a szívek!
Támadj fel bennem úgy, hogy közeledbe
hozzam a holtak seregét. Igen,
győzelmesen, hogy boldogan érezzem:
ünnep lett Istenem…
Balogh Miklós: Húsvét reggelén
Zengjen ma hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva,
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva:
Feltámadott! Feltámadott!
A szellő susogva hogy átmegy a tájon,
Könny csillog utána ezernyi fűszálon.
Érinti az erdőt, lombját az olajfa
Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja…
Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott!
Zizegve beszélik egymásnak a lombok:
Feltámadott! Feltámadott!
De ah, amott, zöld selymén a rétnek,
Galileának özvegy női jőnek…
Kezükben balzsam, sok jóillatú,
Szemükben némán ott virraszt a bú…
– Te néma bánat, nyílt örömre változz!
Győzelmi dalként szállj az ég Urához:
Feltámadott! Feltámadott!
Nézd, ott a sir, az Úr akarta, s ímhol
Örökélet bölcsője lett a sírból…
Lehullt a kő: helyén az égbe látunk,
A sir üzen: halál, remélve várunk!
Szegezd nyilad bár az ember szívének,
Fülünkbe cseng mindig az angyalének:
Feltámadott! _Feltámadott!
Töröld le könnyed ember, nem vagy árva,
Út lett a sir egy szebb, dicsőbb hazába.
Csak légy erős, csak légy szilárd a hitben,
Az út felén ne félj, nem hágy el az Isten.
Ha tán a bűn lett újra rajtad úrrá,
E mennyei varázsszó szüljön ujjá:
Feltámadott! Feltámadott!
Zengjen hát hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva,
A Golgothának szent halottja
Feltámadott! Feltámadott!
Makovei János: A keresztről való beszéd ...
„Mert a keresztről való beszéd
bolondság ugyan azoknak, akik
elvesznek, de nekünk, akik
megtartatunk Istennek ereje.”
(1Korintus 1, 18.)
A koponyák-hegyén ott fenn állt,
Durván összeróva három kereszt.
Egy lator káromló hangon kiált:
„Emberek, ugyan ki érti meg ezt,
Mi latrok itt, bűnösök tetőtől talpig
Ő állítólag Izráel Istenének fia,”
– Mindenfelől gúny, kacaj hangzik –
„És ma velünk kell itt meghalnia!”
A koponyák hegyén az átok fája
Háromszorozza a szörnyű halált…
Szól a lator, szívét bús halál vájja,
Eddig ő ölt, most csapdára talált:
„Ez a kereszt a legnagyobb átok,
Innen csak egy helyre vezet az út,
A pokol ezer lángja hulljon rátok,
S hintsen mindenre sötét hamut.”
A harmadik kereszten is mozdul
A másik lator fájón, összetörten,
A halál már készen, s e léten túl
A pokol nyitja meg száját bőszen.
Ő is szól, mert a kárhozat szele
Vad kősziklákat is megmozdítana,
És szíve most vad félelemmel tele
Mielőtt elnyelné a halál hatalma.
Odaszól a másiknak csendesen:
„Mi méltán vesszük büntetésünk,
Méltó másra nem vagyok, te sem.
Mi már örökre mindent lekéstünk.
Ő ártatlan, Ő az Isten szent Fia,
Ő csak adott, szolgálta az életet,
Mégis közöttünk kell meghalnia.
Legalább most bánd az életed!
Uram, emlékezz rám; a kereszten
Függve látom a halált, s tudom
Hiába volt itt minden, elvesztem,
Csak a pokol várt rám ezen az úton.
Emlékezz rám nagy országodban,
Mert semmit nem kezdhetek újra,
Minden cselekedetemnek ára van,
Kegyetlenül lesújt életem, múltja.
Kereszted közel – bár életed útja
Más, soha nem mondtad – elég!
Mint aki az örök Isten útját futja
Neked itt most megnyílik az ég!”
Uram, emlékezz rám; a kereszten
Függve látom a halált, s tudom
Hiába volt itt minden, elvesztem,
Csak a pokol várt rám ezen az úton.
A kereszt. Csak néhány szó, a lator
Beszél… egyik ítél, a másik bánja
Bűneit és életét, ez ott felhatol
Egész az égig… mert az Ember Fia
– Azért aki egész életében csak ölt, –
Ott függ, annak ne kelljen halnia
S a kegyelem ott mindent betölt
Mert néhány szó is lehet erős ima!
A keresztről való beszéd nekem,
Azóta örök élet és hű kegyelem!
Vladimir Holan: Feltámadás
Hogy ez után az élet után itt egyszer még kürtök
és trombiták szavára kelljen ébrednünk?
Megbocsáss, Uram, de azt hiszem,
hogy nekünk, boldogultaknak, a feltámadás
kezdetét egyszerű kakasszó fogja jelezni…
Még egy pillanatra fekve maradunk…
Az első, aki fölkel, anya lesz…
Meghalljuk, ahogy csendesen tüzet rak,
ahogy csendesen vizet tesz föl melegedni,
és a megszokott mozdulattal kiveszi az
almáriumból a kávédarálót.
Újra otthon leszünk.
