Versek és idézetek időseknek

Róna Katalin: Öreg szívem

Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?
Istenem még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
két szép gyermek, kiknek életet adtam.
S, most végre már nagymama is lettem,
kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?
Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?
Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,
amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem,
nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám,
ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.
Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,
elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!

 

Idősek imája

Te adj erőt, hogy bízni tudjak
Ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltűrjenek,
Hogy hibáimmal is szeressenek.

Te erősítsd meg erőtlenségem,
Hogy hősként vigyem a keresztem.
Te légy árvaságom erős támasza,
Tudom, Te vagy a gyöngék gyámola.
 
Te őrizd meg gyengülő eszem,
Hogy életem nagy teher ne legyen.
Ó adj azoknak szeretet
Akiknek én adtam életet.
 
Legyen szívükben jóság, irgalom,
Öregségemet értő szánalom.
Áldd, őrizd őket, édes Jézusom,
Hogy találkozzunk Nálad egykoron.
Vezess, erősíts, oltalmazz,
A végső órában irgalmazz!
 
 
Túrmezei Erzsébet: Boldog út

Eljön az ősz, meghal az ének.
Elnémul a fülemilének
zengő szava és minden hallgat.
Dérré dermed hamar a harmat.
Falevelek aranyló ezre
zizegve hull az ösvényedre.
Szívedben halk melódiákkal
mégy a százszínű őszön által.
Virág hervad el utad mellett,
halkan érint hideg lehelet,
de a te lelked nem remeg meg
érintésén fagyos szeleknek.
Hullhat a lomb, halhat az ének
tűntével a nyár melegének.
A szél süvölt, a tél havaz bár,
terád tavasz, tavasz, tavasz vár.
S lelkeden át már fénye rezdül,
amint mégy az őszön keresztül.
A köd mindjobban szerteszéled.
Ó, boldog út! Ó, örök élet!

A kínai vízhordó története

– tanmese –

Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap – a vízhordó már csak másfél edény vízzel ért vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon nőnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat. 

Túrmezei Erzsébet: Nem ejt hibát

Ha különösnek,
rejtelmesnek látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül a nap,
mely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetnek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát…
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erõ, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem látsz
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldhatatlan
kérdések betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Õ nem ejt hibát sohasem.
Azért csend szívem! Engedd
múlni a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Õ mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

Miniska Zsejke: Az örök fiatalság

Az idő…az idő csodákat művel,
Sebeket gyógyít, bánatot küld el,
Új hónapot, évet, évszakot hoz,
Szomorúságot vagy örömet okoz.

Az idő múlik, de kit zavar?
Miért ne múlhatna, ha akar?
Hisz mindig ragyog majd napsugár,
S Időtől függetlenül énekel a kismadár.

Múljon az idő, engem nem zavar,
Múljon csak, múljon, ha akar.
Az idő, mint egy drágakő,
Mint a boldogság, csak eljő.

Egyformán szép minden kor,
Mert mind az életről szól,
Mindegy, hogy idős vagy fiatal,
Csendes, vagy erős a zivatar.

Hisz a fiatalság el nem múlhat,
Ez egy örök igazság, mit mindenki tudhat.
A fiatalság minden embernek megmarad lélekben,
Csak több tapasztalata lesz az életben.

A lelki fiatalság nem a gyerekeké,
Hanem csak a jó embereké,
Hiába idős a boldog ember,
Ha rendelkezik ugyanannyi életkedvvel.

Átéltek már sokféle rendszert, rengeteget,
Megismerték a különböző ,,embereket”.
Az idő csodálatos, az idő tapasztalat,
De lelkében az ember mindig fiatal marad.

Oly csodás mikor új életet adhat,
Mikor egy kis unokát kaphat,
Mindezt az idő teszi lehetővé,
De nem tehető mindenért felelőssé.

Példaképül szolgálni az előző nemzedéknek,
Olyan embernek lenni, kire felnéznek,
Utat, célt, jövőt mutatni a gyerekeknek,
Komoly feladat ez az idős embereknek.

S hogy mekkora boldogság, idősnek lenni,
Célokat az életben megvalósítani,
Nem kell más, egy kis idő csak
Megmutatni az utat a fiataloknak.

Jolie Taylor : Simogasd amíg lehet

Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket
Hisz ők neveltek fel téged
Oly sokat fáradoztak érted

Ne engedd el két kezét
Simogasd meg őszülő fejét
Hisz Te voltál neki a mindenség
Húzd magadhoz megfáradt kezét

Most szeresd amíg lehet,
ma még megteheted
Tőlük kaptad az életet
Ott volt veled, míg lehetett

Keblére szorította kócos fejedet
Mindentől óvott, védelmezett
Tiéd volt szívében a dobbanás
Mosoly voltál az ajakán

Ha ráborulnak a hideg éjszakák
Soha meg ne bántsd
Szívedben ő legyen a dobbanás
Hisz te érted sírt, oly sok éjszakán

Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket
Ha tudatuk nem a régi már
Te akkor is szeretettel tápláld

Öregedő ráncos kezek
Remegve keresik a szeretetet
Türelemmel kísérd sorsukat,
mert egyszer az életük kettészakad

Akkor már nem tudsz hazamenni
Szülői háznál nem vár már senki
Hiába mondod, hogy szerettelek
Síron túl, már nem hallják meg

Hát most szeresd, amíg él
Öleld magadhoz megfáradt testét
Simogasd amíg lehet,
a megfáradt öreg kezeket

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .