Mentálhigiénés kihívás az idősek otthonában

Először is szeretném tisztázni a mentálhigiéné fogalmát. A mentálhigiéné a mentális egészség fenntartásának a tudománya, melynek elsődleges célja a különböző mentális zavarok kialakulásának prevenciója. Komplexebb megfogalmazásban: „a mentálhigiéné nem csupán a pszichés megbetegedések és magatartászavarok megelőzése, hanem a lelki egészségvédelem is, mégpedig pozitív értelemben, mindazoknak a folyamatoknak, intézkedéseknek, tevékenységeknek összessége, amelyek az emberi személyiséget és közösségi kapcsolatot erősebbé, fejlettebbé és magasabb szervezettségűvé teszik” (Buda, 2003, 16. old.)

Egy idősek otthona bármennyi  fővel is működik,  úgy kell tekinteni rájuk, hogy annyiféle különböző életút keresztezi egymást az intézményben, mindannyian más háttérrel rendelkeznek, más tapasztalattal, értékrenddel, lelki és testi problémákkal.

Úgy gondolom, hogy egy működőképes mentálhigiénés terv megvalósításához szükség van a holisztikus szemléletre, azaz figyelembe kell venni az egyén testi-, lelki-, és érzelmi szükségleteit.

A mentálhigiénés gondozás során rendkívül fontos figyelembe venni az ellátottak fizikai korlátait, betegségeit.  Valószínűsíthető, hogy a lakók jelentős része nehezen tud már írni, nehezen bánik az írószerrel, nem lát megfelelően, fáradékony, meggyengült koncentrációs készséggel bír. ( A szemüveget soha ne hagyják a szobában, hanem hozzák a foglalkozásokra! 😉 )

Véleményem és tapasztalatom szerint az egyik legnagyobb kihívás az idősek mobilizálása, felkelteni bennük a vágyat a programokon való aktív(abb) részvételre és elfogadtatni velük, hogy bármit is tesznek, mondanak, gondolnak önmagukról, ők értékesek és sokat lehet tanulni tőlük. A legtöbb ellátottnál már jelentkezik az izoláció, a feleslegesség érzése, ill. a depresszió is. Az pedig nagyon fontos, hogy ezeket az otthonba kerülés ne erősítse. Ebben van nagy szerepe a mentálhigiénés munkatársnak és természetesen a többi dolgozónak is. Az önellátásra részben vagy egyáltalán nem képes idősek elszólásaiból, reakcióiból jól látható, hogy mélypontként élik meg az otthonba kerülést, még akkor is, ha tisztában vannak azzal, hogy az ő érdekük a 24 órás felügyelet, a rendszeres és változatos étkezés, a szisztematikus gyógyszerbeadás.

Tapasztalatom szerint az idősotthonba kerülők többségére igaz, hogy sérült az öngondoskodási képessége és családja nem tudja felvállalni a gondozását. Ezek az idősek kiszakadnak abból a környezetből, aminek a boldogulásáért egész életükben sokat tettek. Majd ennek a környezetnek a vélt vagy valós elutasításával találják szembe magukat. Nem is olyan régen, még a család töltötte be a gondozói szerepet, a társadalmi változások azonban az esetek jelentős részében kedvezőtlenül érintették az időseket. Gondolok itt a háromgenerációs családforma felbomlására, illetve a nők családban betöltött kiemelt szerepének megszűnésére. (Sáhó, 1994) Manapság a „gyerekek” távol élnek a szülői háztól, és felgyorsult, teljesítménykényszeres világunk inkább a munka és a megélhetés felé állít elvárásokat, mint a szülők, hozzátartozók iránti gondoskodás felé. Régebben nem így volt, viszont a XXI. századi „(t)rendből” kell kihoznunk a legtöbbet, hogy az otthonban lakók megtartsák emberi önbecsülésüket, méltóságukat. Megjegyezném a félreértés elkerülése végett, hogy hála Istennek ma is sokan ápolják otthonukban rászoruló szüleiket, nagyszüleiket, ami nem kis próba elé állítja a családtagokat. Azzal is tisztában vagyok, hogy a több évig tartó gondoskodás lelkileg is igen megterhelő és bizony szükség van az intézményi lehetőségekre. Itt jön be a mi feladatunk, hogy az idősotthon igazán otthonná, akár családdá váljon.

Mélységesen egyetértek azzal a jogszabályi bejegyzéssel, miszerint „Az intézményi életformához való alkalmazkodás elősegítése, az igénybe vevők mentálhigiénés ellátásának biztosítása a szociális intézmény valamennyi dolgozójának a feladata.” Úgy gondolom, hogy akik szociális területen dolgoznak, szükséges egy mentálhigiénés attitűddel is rendelkezniük. Érdekes tanulmányra akadtam az Interneten, miszerint két szociális munkást az egyik hitközség alapítványa felkért, hogy két budapesti idős otthonban dolgozzanak ki és vezessenek be egy mentálhigiénés foglalkoztatási tervet, amely elősegíti az időskori aktivitás megőrzését. A program filozófiája számomra releváns és szimpatikus. Meglátásuk alapján az intézménybe kerülteket nem gondozottaknak kell tekinteni, hanem lakóknak, akik „életkoruk és egészségi állapotuk miatt rákényszerülnek ugyan, hogy beköltözzenek egy idősek otthonába, de ez a beköltözés nem jelenti autonómiájuk azonnali és teljes feladását.” (Nógrádiné és Urbanek, 1998, 79.old.) Véleményük szerint a bentlakásos otthonok többsége inkább intézmény-, mint kliens-centrikus. Az előbbi kedvezőtlenül hat a lakók mentális egészségére, viszont a gondozást megkönnyíti. Azonban, ha szeretnénk pozitív eredményt elérni fontos az egyén személyes igényeinek figyelembe vétele, amelyet, ha megvizsgálunk a Maslow-piramis – az ember hierarchikus szükségletei – alapján, láthatjuk, hogy a fiziológiai és a biztonságérzet szükséglete megfelelően ki van elégítve egy intézményen belül, viszont a szeretet szükségletének betöltésétől kezdve már igen nagy kihívást jelent a dolgozók számára.(Nógrádiné és Urbanek, 1998)

Meglátásom alapján a következő idézet az előbb említett két szociális munkás hölgy tollából igen explicit módon írja le véleményüket a tapasztaltakról. „Betegséggé az öregség csak abban az esetben válhat (ebben az esetben akár halálos betegséggé is), ha a helyzet kezelésére csak és kizárólagosan az egészségügy eszköztárát használjuk fel: ha ápolunk gondozás helyett (nem lehet minden problémát medikalizálni). Ebben az esetben bekövetkezik az igen gyors hospitalizáció, ami nehezen megélhető és kezelhető állapot. Nehezen megélhető az idős ember számára, mert kiszolgáltatottá válik és nehezen megélhető a róla gondoskodónak is, mert extra forrásokat és költségeket igényel.” (Nógrádiné és Urbanek, 1998 .)

Mit gondolok a legnagyobb mentálhigiénés kihívásnak? Az idősek mozgósítását, a dolgozók lelki egészségének védelmét és a hospitalizáció megelőzését.

Felhasznált irodalom:

Buda Béla (2003): A lélek egészsége – Mentálhigiéné alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Lukács R. Zsuzsanna és Sáhó Erzsébet (1994): Időskorúak. Labora Szociális Szolgáltató, Tanácsadó és Oktatási BT., Budapest.

Nógrádiné Várhalmi Judit és Urbanek Judit (1998): „Én már csak meghalni szeretnék, édes fiam” 75-92. Esély folyóirat

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.